A willamoson kaptam megint mammert. Kettes ülés, belül vagyok, igyekszem bepréselni közel mázsámat, lábaimat a piciny temporális lebensraumba. Ő beül mellém, de gondolom kicsinylette a számára kijelölt niche-t, életteret, mert rögtön hitleri aknamunkába kezdett: előbb csak fújtatott, aztán táska, végül könyök a bordáim közé. Én szorgosan olvastam, de lélegeznem kellett egyet (felsőtestre) - mammer meg átült. Imádtam nézni, ahogy ideges mozdulatokkal átköltözteti magát.
Még a nagy sárga vasalón egy másik fickót viszont megsajnáltam. Idősnek nézett ki, felajánlottam neki a helyem, de ahogy felém fordult, könyörgő szomorúság ült ki a szemében - egy ötvenesnek kínáltam öregkori segítséget, gondolom romokba döntve nehezen felépített önértékelését. Tényleg megsajnáltam.
A buszon aztán összefutottam egy utcaszomszéddal, de eltemetkeztem a könyvemben, meg nem is nagyon ismertem meg, mikor felpillantottam. Ahelyett, hogy rámköszönt volna, leszállt egy megállóval korábban, hogy ne kelljen együtt menni hazafelé. Az ilyen nagyvonalú megoldások mindig csodálattal töltenek el.
-
(#671)Névtelen2006-02-22 11:18:47
A megoldás egyszerű: szülessen egy gyermek, aki egyszerre szép és aranyos, emellett egyfolytában szövegel; máris lesz ülőhely minden tömegközlekedési járművön, időnként úgy kell lebeszélni az embereket arról, hogy átadják a helyüket!
Egyébként könnyen dumálok: engem valamiképpen kerülnek az ilyen esetek. Nagyjából félévente egyszer fordul elő, hogy valamelyik mammer bemozdul a buszon vagy a villamoson, de általában a lenéző tekintetre nagyon nem tudnak reagálni. Bennakad a szó és legfeljebb magukban fortyognak tovább; képtelenek támadni arra, aki nem száll szembe velük. :) (Jó öreg kínai technika ez, afféle "jin" [nem ellenálló] módszer.) -
Nekem is hasonló élményekben volt részem, tegnap 12 óra iskola után jófajta hurkatermékkel, a következő vizsgához kellő kétkiló fénymásolattal, táskával, és egyéb apróságokkal megrakodván csöndben szemléltem mások emberfeletti gyorsaságát. De egy elsuhanó őreganyó, tényleg szinte a valósággal abszolute nem harmonizáló módon futott. Általam nem értett okból, hisz épp leszállt a villamosról és a Blaha aluljáróba igyekezett!? Metró nem sejthette emberfeletti gyorsaságával szimpatizáló szuperérzékeivel sem, ennek ellenére olyan tempót diktált, amit én ésszel és képessségeim tudatában nem foghattam fel. Szörnyű kaotikus élmény volt.
A másik nem volt ilyen kedves, elég szarul voltam tőle. Az örsön mostanában rengetegen koldulnak. Van egy öregasszony aki tolószékben üldögél esőben fagyban, van egy másik aki még nem üldögél, de kéreget, van egy fiatalember, aki nem öreg de csapat tag, és még a random ecounterekről szó se essék. És tegnap megrakodva próbáltam a 2 perc múlva induló buszomat elérni, feltünt egy új szereplő. Egy testesebb öreg nő, aki egy járógépben állt, botra támaszkodva, az elrohanó embertömegben. Ez nem is lett volna baj, de hallottam a hangját, ahogy azt kérte segítsenek. Nagyon furcsa az mebri természet, ahogy egyszerre képes átérezni embertársa szenvedését, és figyelmen kivül hagyni azt. Senkit nem untatnék azon érvekkel, melyeket önmagam meggyözésére hoztam föl, hogy miért nem tudok most segíteni. A legutolós érv az volt, hogy csak kéreget, és nincs is apróm. De valami fura keserű ördögfióka emlékeztetet, hogy csak egy pillanatra fordultam vissza, és már akkor meggyöztem magam arról, hogy nem kell segítenem amikor még nem jutott eszembe, hogy talán csak kéreget.
