Sokat nem vártam tőle. Széles néprétegeket kiszolgáló, könnyen fogyasztható zenei és táncelőadások főként pop, rock, világzenei és alter stílusokban.
Az élő zene, az új együttesek, műfajok, a művészeti kísérletek azonban mindig vonzanak, úgyhogy a Frindge is kapott egy esélyt. Tulajdonképp megérdemelten.
Szokás szerint a Rézmálban lógtunk.
A Bőrgyári Capriccio a hivatalos műsorfüzet szerint:
"Körutazás a '60-70-es évek rock és blues műfajában, külön megállókkal a progresszívebb előadóknál, mint a Free, John Mayall, Jethro Tull, Ten Years After és a többiek.
A blues, rock-blues, progresszív rock zenekar 2000 tavaszán alakult. Sajátos hangvételű, egyedi feldolgozásokkal idézik Woodstock szellemét és szilárdan kiállnak a progresszív rock műfaja mellett."
Számomra a legkedvesebb a Jethro Tull-t idéző Hendrix feldolgozásuk volt, de általában az egész zenekar színvonalas zenét játszik, csak a frontembernek kéne megtanulnia énekelni.
Az őket követő Da Cappelláról elmondható, hogy minden bizonnyal ígéretesek, de hogy ebből zeneileg semmit nem sikerült megmutatniuk, az biztos. A három énekescsajjal megspékelt csapat által nyújtott esztétikai élmény sajnos állva hagyta zenei teljesítményüket.
A Fabula Rasa viszont meglepően jó koncertet adott. A klarinéttal, alt szaxofonnal, hegedűvel, és a valahonnan a málháscigányoktól szalasztott hangulattal a társulat Boban Markovic-ot idéző, igazi pihekönnyű (tudjátok, amit mindenki szeret, mert annyira egyértelmű) world music kikapcsolódást adott.
Összességében azt kell mondanom, érdemes megnézni a Frindge előadásait. Ne várjatok túl nagy művészi igényt, vagy őrületes mondanivalót, de laza hétvégi kikapcsolódásként akadnak jó előadások.
-
(#1436)gszebe2007-04-05 17:01:44
Szerintem nem piszkálódás, mert a blues az tipikusan fekete :). Csak 50 éve elteltével már van létjogosultsága a 'fehérről' is beszélni, nagyon más (már) a kettő. A korai Mayall vagy Alexis Korner még elég "feketék" :P.
[Nah, úgy osztom itt az észt, mintha értenék is hozzá, pedig csak szimpla rajongó vagyok :) ] -
OFF:
Jólvan, csak piszkálódtam. Nekem a blues tipikusan fekete. -
A fehér blues = John Mayall, meg mindenki, aki az ő köpönyegéből bújt ki - a Bluesbreakersben olyan arcok kezdtek mint Eric Clapton, Jimmy Page, Brian Jones, Mick Taylor, Peter Green (ő írta az eredeti Black Magic Womant még a Fleetwood Macben!), etc. + az olyan Mayalltól független figurák mint mondjuk Eric Burdon (az Animals énekese) vagy Alvin Lee (Ten Years After), hogy a british vonalnál maradjunk... (Az amerikai az jóval bővebb lista - bár itt is lenne még kit sorolni -, meg más is erősen (pl. Stevie Ray Vaughn), de ezt kevésbé is ismerem, meg nem is szeretem annyira).
Szóval a "fehér blues" egy 50 éve kétségtelenül létező dolog :). És pl. Mayall - aki szerintem már túl van a 70-en - még mindig nyomja, szokott Magyarországra is jönni (bár sajna még egyszer sem hallottam élőben :( ) -
Mér, a fehér blues az milyen?
Szerintem. :P -
:))
-
Félreértés ne essék, szerintem sem kell a kategorizálás, de ha már megteszik leglalább jól csinálják :). (Amúgy a Free az 'All right now' c. számukról a legismertebb, korrekt középsemmilyen rockzene, komálom amúgy, és Paul Rodgers hangja még mindig üt. Nos, Mayall meg ugye minden, csak nem 'progresszív' - hál'istennek... 'progresszív tradicionális (fehér) blues' Az milyen :D?)
-
A Free-t nem ismerem, de pl. Mayall nyomán sem elsősorban a "progresszív" jelző jutott eszembe.
Ugyanakkor a műsorfüzetet idézve így állt, másrészt a következő sorban már "korrigáltak".
Összességében meg a szűk kategorizálás is felesleges lenne, a lényeg az, hogy jól nyomták. :) -
Hát a Free mint 'progresszívebb előadó' egy picit azért szíven ütött ^^! Amúgy is ebből az ajánlóból az jön le, hogy a szerzője fejében leledzik némi zavar a progresszív rock (viszonylag bevettnek mondható) 'műfaji meghatározását' illetően :P (kb. a Jethro az egyetlen, amit oda sorolnék :) ). Viszont ha Alvin Lee modorában tudott a gitáros, akkor oly mindegy :) !
