A nap vége. Ma különösen lelki síkokon.

Tudod, mint amikor vízre bocsájtod a frissen faragott, kicsiny hajód. Nem is csak elereszted, de két tenyereddel óvatosan merítve életet adsz útjának, születésével pedig lelked egy darabja múlik el.

Finom lebegés, időtlen melankólia, szerethető, nyugalmas szomorkodás. Nem tompultan búsuló, vagy görcsbe rántón fájó, hanem amolyan vágyódó, szeretetteljes elcsendesedés.

Elrugaszkodsz a földtől, a talaj biztonságától, és a viharos szeleken át a verőfénybe emelkedsz. A mindennapok felfelé áramló, hol felhőszakadástól haragosra duzzadt, hol fáradtságtól érnyire szikkadt, mindörökké emelkedő patakja ez, amely aztán mégiscsak a felhők feletti béketengerbe érkezik meg.
De odáig! Az emberformáló út... kicsiny hajódba oldalról szél kap bele, megpenderíti, aztán meggondolja magát és... Teljes írás »

Az elme fellázad parancsolója ellen. Nyár elejétől küzdöttem egy viselkedésneurológiai tesztrendszer felállításával, de ma végre laborfronton áttörtem, a lendülettől pedig beléptem mániás időszakomba: tegnap reggel óta nem aludtam.
Az alábbi számot a mai tegnapi labor és a levezető pseudo-lakásavató emlékére küldeném az összes fénylő bőrű, pattanásos, zsíros hajú tinifiúnak, meg magamnak, mert lélekben mindig hősszerelmes lovag maradok. A szomszédok már úgyis unják, ahogy megpróbálom túlénekelni a rezgő ablaktáblákat.

Kezdem unni az internetet. Oh, odanézzetek, odakint élő dolgok vannak!