Ki gondolná, hogy az éjszaka fényei (a hó, a köd, a felhők miatt) ilyenek is lehetnek? Hiába a hibás fehéregyensúly, ehhez a meghitt fény való.


A kép ma éjjel fél öt körül készült, és azt ábrázolja, ami a teraszunkról délnyugatnak tekintve látható: balra a kert folytatódik, lefelé a kapu jön, jobbra pedig a nálam kétszer idősebb feketefenyők magasodnak (ki tudnék bújni a bőrömből örömömben, mikor susognak!).

Még a rendszerváltást megelőzően, mielőtt divatba jött volna a nagy vallásosság, a Ferencesekhez jártunk hittanórára. Húgoméknál az egyik alkalmat az töltötte ki, hogy mindenki bevihette a kedvenc zenéjét, amit aztán együtt meghallgattak. Így is lehet.

Térben előre, időben visszafelé haladva édesanyámmal előbb egyetlen nagymamámhoz Sopronba, majd vele az ősök földjére, a Rábaközbe tértünk meg.
Egyik temetőtől a másikig - a kommunizmusnak köszönhetően néhai - birtokaink közt vezetett az út (emlékezésünk célja talán megfoghatatlan lenne, ha nem látnám még mindig a családunk sorsába... Teljes írás »

Anyám sült csirkéjét feltehetően Isten is a legjobb találmányai közt tartja számon.

Állandóan megy a küzdelem, hogy ki mikor üljön a géphez. Értelemszerűen dominálok a történetben, ennek megfelelően valaki mindig lemarad. Az ilyesmi után persze keserű szájíz marad. És akkor... Teljes írás »

Furcsa dolog ez. Egoista módon mindig elérzékenyülök, régen rendszerint el-elpityeredtem, pedig akkor is ugyanúgy szerettek, mint most. Mögöttem állnak a családtagjaim, a legközelebbi barátaim, olyan erős kötelékkel szőnek körbe, hogy biztosan nem veszhetek el. Köszönöm!

Nehéz, sűrű a levegő, vonakodó nyálkáját nehezen szívjuk tüdőnkbe. Páraköpönyeget vesznek az erdők, fakó alkonyatba olvad a táj, rá lassú hömpölygéssel ülnek a felhők. Ö fulladozik, mégis csinálja, nyújtja a segítő kezet, amit nem fogadhatok el. A Kis Fehér fejét búsan lógatva... Teljes írás »

Úgy tűnik, égi hátszelet kaptam; visszatért a reményem, a hitem, és bár egyre viharosabb vizekre evezek, reménykedve nézem a hullámokat. Akárcsak az este. A meghitt, langyos légbe jeges áramlatok keverednek, a ciripeléstől terhes, csodálatosan nyugodt atmoszférát időnként... Teljes írás »

Babukám érkezése után a szobámba mentünk lepakolni, ahol Édesanyám, kutya, meg cica fogadtak. Sokszor jelenti fészkem a családi élet középpontját, az okokról azonban csak találgatni tudok. Például kellemes a klíma. Jobbára bent vagyok, a család meg összetart, szóval ha a hegy nem megy Mohamedhez, hát szegény Mohamedék törik rá az ajtót. Ja, és minden drót a lakosztályomba vezet - a vezetékekből meg zene, fény, net árad, a végükön meg a gépem ül. No comment. Mi köze kutyának, meg cicónak a géphez? Semmi. Hozzánk kötődnek. Ez igen szép dolog, de múlt éjjel nem láttam ennyire rózsásan a helyzetet. Babu az ágy túlsó végében forgolódik, fekvésétől függően hol a háta, hol a hasa, hol valami végtagja fázik... hallhatóan. Én átellenben hasonlóképp küzdök, lábunknál azonban kutya alszik dörgő horkolásban akkorára terpeszkedve, hogy simán Cerberus-nak nézném, köztünk pedig cicó horpaszt a paplan legcentrálisabb területét elfoglalva, azt két test-szirtünk szakadékába nyomva, vagyis lehúzva rólunk mindent, ami még enyhe meleget adna az augusztusi fagyban. Már komolyan áthűltem, mire felébredtem, úgyhogy igen morcosan húztam magamra a paplant, rajt cicóval. Megdöbbentem. Az még egy dolog, hogy Babu szegény próbált visszanyerni valamit oltalmából, de a macska hörgött. Szabályosan rámhörgött, én meg rögvest megkérdőjeleztem cicógyalázó létem jogosultságát, és egészen picire összehúztam magam. Sajnos nem annyira kicsire, hogy befértem volna takarómnak csúfolt paplansarkom alá. Cserébe mára kaptam köhögést (jól), a szárazabb, felhörgős-fulladozós típusból. Itt a szankciók ideje.

Itt alszik mellettem, gyönyörűen és már-már gyermekien. Most már a kutyával. Ilyenkor hajlamos vagyok azt hinni, hogy rendben megy az életem; csúnya lesz az ébredés! Lefényképezem őket, előbb "éjszakain", vaku nélkül, aztán villantva; a kutya szégyenlős, úgyhogy a villanásra - szokása szerint - nehézkesen felkel, és kimegy. Aljas módon szereztem vissza a helyem.

Elképesztő. Egy hete volt. A Nargaroth kiáltotta fülembe törzsi dzsungelhangjait, az izzadó esőerdő a Calling the Rain (Az eső hívása) rítussal üzent az anyatermészetnek. A tetőablakomon magát szertemilliózva az eső csepp-bombája kért dobogva utat magának, majd ezer meg ezer testvérének, hogy újra létrehozzák az örök kapcsot a természet, az egek, és a civilizáció, a föld, a szobám pokol-birodalma között. Ma újra... Teljes írás »

Szeretem a fordulópontokat méltóképp megünnepelni, és mindig arról ábrándoztam, ha majd lesz egy blogom (jól), akkor valami örömteli és csodálatos esemény köré fogom szőni indítását. Hát nem. Talán stílszerűbb is hétköznappal, ünnep nélkül elkezdeni róni a köröket (reményeim szerint progresszív, előremutató, spirális pálya "körei" ezek), hisz a webnapló is napról napra lesz velem.

Jelenleg az e-Arc inkább még elektronikus jegyzet, semmint valódi netnapló: a megjelenést arculatnak csúfolni se lehetne, tartalomról pedig még nem beszélhetünk. De majd! Majd. Kétlem, hogy egyelőre tolongó tömegek innák szavaim, még nem is hirdetem a lapot, viszont egészen lelkes vagyok, és az utóbbi óráig a teljes napom betöltötte új webnaplóm gondolata.

Üdv mindenkinek, jó olvasgatást!